Gilbert Ling 1962-ben publikálta elméletét a sejt alapvető működési rendszeréről. (ld. első hozzászólás, melynek webhelye: http://gilbertling.org/pdf/association-induction-hypothesis-400-words.pdf) Ez a nézőpont merőben új volt, és megcáfolta a korábbi, gél rendszerű sejtmodellt. A sejtek citoszkeletonját vette alapul, melynek egésze biokibernetikai rendszert képvisel. A benne lévő szerkezeti alkotóelemek, az elemi részecskéktől a makromolekulákig a kolloid oldatoktól eltérő törvényszerűségek alapján viselkednek. A szerves kémia kizárólag gél rendszerekben képes jelenségeket leírni, a kísérleti bázisát "in vitro", azaz lombikban végzett megfigyelésekre építi. Ling rámutatott arra, hogy ez a modell kiindulásra is alkalmatlan, hiszen az úgynevezett koncentrációkülönbségeket, amit a sejten belüli és a sejten kívüli térben kolloidkémiai módszerekkel mérni tudunk, nem egy féligátersztő hártya (sejtmembrán) hozza létre, hanem az alapszerkezet ezen feldúsult alkotórész halmazok által jön létre. Például a kálium nem azért több nagyságrenddel nagyobb mennyiségű a sejteken belül, mert egy virtuális "nátrium-kálium pumpa" kicserélgeti az "elemeket", és befelé "áramoltatja" a káliumot, hanem azért, mert a kálium ennek a citoszkeletonnak az építőanyaga, ami egészséges sejtekben ezerszer nagyobb mennyiségben van jelen, mint a sejtközötti térben. Ehhez nem kell pumpa, viszont amikor a sejtek degenerálódnak, akkor ez a szerkezet is megsérül, és káliumot veszít.

Ha még van olyan, aki figyelni tud, akkor kicsit távolabbról kezdem.

Ma a tudomány egy 1860-as években született sejtelméleti doktrína alapján működik. Ekkor mondta ki Schleider és Schwann, hogy élő sejt csak élő sejtből származhat, de ugyanekkor azt képzelték, hogy a sejtek valójában gélcsomagok. A sejthártya a kolloid kémia törvényszerűségei szerinti féligáteresztő hártya, ezért képes "koncentráció különbséget" létrehozni a sejten belüli térben a sejtközötti térhez képest. Úgy képzelték, hogy az anyagok irányított diffúzióval úszkálnak ebben a számukra gigantikus térben, de csakhamar kapisgálni kezdték, hogy nanoszekundumos időtartományban a molekulák között kölcsönhatások zajlanak. 

Hétköznapi nyelvre lefordítva például a cukormolekulát (glukóz) a "parti őrség", azaz bizonyos fehérjepumpa, ami a sejthártyában tanyázik beengedi a sejt belsejébe, ha inzulin, kálium, albumin (fehérjemolekula) és némi vízmolekula kíséretében érkezik. Onnan bekalauzolja egy szállítóbrigád például a mitokondrium nevű sejtszervbe, a "kazánba", és ráhelyezi egy érdekes futószalagra, melynek során a futószalag "végén" egy energiagyűjtő akkumulátor molekula (ATP) keletkezik, de közben széndioxid és vízmolekulák is képződnek. Az ATP a sejt saját fűtőanyaga, ami másféle funkciók megvalósításáért felel, ami egy másik futószalagon történik. Ilyen funkció például az izomsejt összehúzódása. Sok ATP és kálcium, magnézium, stb. társaságában tudjuk ki-behajlítani a karunkat.

Ugyanerre a kaptafára húzták rá a DNS másolását sejtosztódáskor, azaz a modell alapja minden esetben egy gélben úszó futószalag. 

A mai tudományos értekezések nyilakkal jelzik, ahogy az egyik folyamat a másikhoz érkezik. Ez a bökkenő, hogy a nyilak az úszkáló futószalagok mozgási irányát jelentik, amihez csak hozzáképzelnek egy láthatatlan irányítást, de annak mibenlétét nem firtatják.

A Ling-féle sejtelmélet ezen nyilakat értelmezni tudja. Minden sejten belüli mozgásnak molekuláris "sztrádája" van, és egyáltalán nem esetleges, hogy melyik részecske milyen irányba haladhat, viszont a mozgásukat egy sokkal kisebb idődimenzióban megismerhető szabályozás biztosítja. Higgyék el, bőven van idejük meghatározott terekben mozogni a részecskéknek, hiszen már a pikoszekundum olyan idődimenziót jelent, ahol az elektronok, protonok is "járkálnak". Ezt elképzelni könnyebb, ha párhuzamba állatjuk a magunk világát a több léptékkel nagyobb földi bioszférához, majd naprendszerünkhez, és tovább a Tejútrendszerhez. Mi olyan parányiak vagyunk már a Föld bioszférájához képest, és annyira jól szervezett és tudatos a mozgásunk, hogy el sem tudjuk képzelni másként, csak ahogy megtapasztaljuk. Pedig már madártávlatból nézve eltűnnek a tudatos irányító "szándékok", csak halmazokat látunk, és önkéntelenül is a halmazok mozgástörvényszerűségeit tudjuk csak felderíteni. A párhuzamra jó példa a víz viselkedése.  Jószerével fogalmunk sincs egy vízmolekula valós mibenlétéről, szerveződési képességeiről, mégis határozottan tudni véljük, hogy csak egy molekulát látunk. A vízmolekulák térszerkezetét sokan kutatják. A részeredmények határozottan újabbnál újabb tulajdonságokról tanúskodnak, melyek a víz térbeli elrendeződését kvantumbiológiai kódrendszerként mutatják be, sőt terápiás rendszerek (pl. homeopátia) gyakorlati eredményekkel szolgálnak a víz térszerkezetének módosításai által.

A megfogalmazásom nem pontos, valójában nincsenek egységes fogalmaink azokról a jelenségekről, amikről most beszélnünk kellene.

A sejt alkotórészeit valójában nem látjuk. Az a fonálrendszer, ami a citoszkeleton váz, egészében alig megjeleníthető. Egyes részleteit bizonyos sejtfestési eljárásokkal láthatóvá tudjuk tenni, de eközben a sejteket el kell pusztítanunk. 

A mai orvosi doktrína nem tud mit kezdeni azzal, amit nem tud láthatóvá tenni. Kizárólag elpusztított szövettani mintákat használ diagnózis felállítására. Márpedig az olyan, mintha őskori leleteket vizsgálnánk. Ezt a tudományt régészetnek hívják, nem medicinának. A medicina névre hallgató tudomány pontosabb neve archeobiológia kellene legyen, ha a valós mibenléte alapján neveznénk el. Az élő anyag vizsgálatához képest a mai diagnózis felállításhoz az élő rendszerek dinamikus működési időtartományából csak megkövült pillanatképeket használ. 

Azt bárki el tudja képzelni, hogyha egy emberről évente egy fotót készítünk, akkor nem sok esélyünk van kideríteni, hogy milyen ember valójában. A mai tudomány azt akarja elhitetni, hogy a nyilaival megmagyarázza az élőben zajló folyamatait, azokkal a ritka pillanatképekkel, amiket az élő sejt elpusztításával készíteni tud, az egész folyamatra rálát.

Tudományelméleti szempontból ez az elképzelés hamis. Lehetetlen ilyen rossz felbontásban valós állapotjellemzőket meghatározni. Ahogy Ling kifejtette, nem tekinthetünk el az élő anyag saját rendszerében, azaz élőben való vizsgálatától. Ehhez azonban alaposabb tudást kell gyűjtenünk a matematika, kvantumfizika, kvantumbiológia szakterületein és számos társtudományéban is. Sok szakember összefogására és csapatmunkájára van szükség, hogy jobban megismerhessük az élő rendszereket, és pontosabb képet alkothassunk róluk.

Ez az összefogás hiányzik a mai tudományos közéletből. Így lehetséges, hogy a régi, de egykor haladó sejtelmélet mára elavulttá vált, a szokások mégis a régire épülnek. Még mindig kvázi régészeti leletek alapján állítjuk fel az orvosi diagnózist, még mindig csak azt hisszük el, amit látunk. Képtelenek vagyunk matematikai analitikus gondolkodásra, és nem tudjuk felhasználni kvantumfizikai tudásunkat az elemi részecskékről, azok természetéről, és a legkevésbé sem tudunk mit kezdeni a végtelen fogalmával, a matematikai modellekkel és gondolkodásmóddal. A matematikusok régen rájöttek, hogy bizonyos teóriákat alapvetésként kell elfogadni, és közösen tovább gondolkozni, hogy megfejtés szülessen. Náluk a "sejtés" egy valódi tudományos megközelítés. Minden szakterületen követni volna érdemes.

A biológiában ugyanígy léteznek "sejtés"-ek, de ezeket munkahipotézisként kezelve sokszor elsorvasztják. Hiányzik a közös nyelv, a tudományterületek közös munkája, összefogása, a "sejtés"-ek felkarolása.

De nézzük most a valódi régészetet! Őseink lenyűgöző tudás birtokában voltak. A megmaradt leletek olyan magas kultúrákról tanúskodnak, melyeket nem tudunk reprodukálni. A biológiára vetítve létrehozták a meridián-tant, a csakra rendszert, amit nem az ősember összegyűjtött és szájhagyomány útján továbbadott megfigyelései alkottak meg. A mai tudásunk birtokában mindezt csak kvantumbiológiában jártas kultúrák teremthették meg, hiszen a megértésükhöz legalább az ebben való jártasság szükséges. Mi még alig értjük, nemhogy átlátnánk a teljes rendszert! Jelenleg is csak betűzzük az ábécéjüket, próbáljuk összerakni a meglévő mozaik kockákat, de meglehetősen döcögősen haladunk.

Egyenként messzire juthatunk, ahogy ezt Gilbert Ling tette, aki jelenleg is aktívan dolgozik, és újabb tudományosan megalapozott téziseket alkot. De megismerhettük a morfogenetikus mező fogalmát, és ezzel bepillanthatunk az élő sejt valós működésbe. Rupert Sheldrake alkotta meg a morfogenetikus mező fogalmát. Kimondja, hogy a sejtek szaporodásához nem elegendő a DNS osztódása, stb, mert a szerveződési sorrend meghatározásában és irányításában szükségeltetik az a "megöröklött" mező is, amiben a sejtek elhelyezkednek. Ez a mező, ami kvantumbiológiai fogalom határozza meg, hogy az adott DNS mely szakaszai milyen sorrendben aktiválódnak, és hozzák létre az adott sejtek, szövetek, szervek szerkezetét. Kutatásairól honlapján számol be: https://www.sheldrake.org/research/morphic-resonance/introduction.

Azt mindenki el tudja képzelni, hogy kevés mozaikból sokféle ábrát lehet kirakni. Néhány pontból alakzatok idézhetőek fel, ahogy ezt a csillagképeknél láthatjuk. Viszont, ha kellően sok mozaikkockánk van, és mindet fel akarjuk használni, akkor egyre inkább a valós kép jeleníthető meg. Az a kép, amit a mozaikkockák a térben elhelyezkedve egyre kizárólagosabban megjelenítenek. 

Gilbert Ling olyan alapokat teremtett, melybe már sok mozaikkockát elhelyezhetünk, ismerjük a térbeni elhelyezkedésük pozícióját is. Fejlődéstani ismereteinkől kiindulva tudnunk kellene, hogy a citoszkeleton kapcsolatrendszerének szerveződése a fogantatástól kezdődik, az elsődleges kapcsolódások a magzati életben létrejönnek és egységet képeznek. Ez a hálózat a saját morfogenetikus mezőjét is dominánsan meghatározza, a mai doktrína azonban ezzel egyáltalán nem foglalkozik. Minden vegyi, mechanikai, radiológiai hatás roncsolja ezt az alapszerkezetet, és a helyreállításáról fogalmunk sincs. Az ősi gyógynövénykincsünk számos alkalmazási formával bemutatta, hogy a regemeráció lehetséges. Ezeket a mechanizmusokat nem tagadnunk, hanem megismernünk szükséges.

Azt gondolom, hogy minden tudóst a saját lelkiismerete és tudásvágya kellene, hogy arra kötelezze, hogy a megismert új információk alapján újratervezzen.

A sejt nem a mi doktrínáink szerint működik, hanem másképpen, de nem tudjuk pontosan, hogy hogyan. Azt egyre pontosabban tudjuk, hogy nem úgy, ahogy ma tanítják. Sajnos be kellene érnünk ezzel, és sokkal nagyobb alázattal kellene az ismeretlen nagyobb rész felé fordulni, és sokkal alaposabb ismeretekkel felkészülve újra vizsgálatokat, új megközelítési módokat tervezni. Nem volna szabad lenézni olyan megalapozott sejtéseket, melyeket a tapasztalat már visszaigazolt, a régiek már tudták, de bizonyos mai érdekeknek nem felelnek meg. Sokak tekintélye sérül, amikor cáfolat éri a tudásukat, de ez nekik is új lehetőség, új kihívás, amivel boldogulhatnának.

A közös nyelv nem a közös fogalmakkal kezdődik, hanem a hozzáállással. A babiloni zűrzavar nemcsak abból fakad, hogy nem értjük egymás szavát, hanem abból, hogy nem is akarjuk érteni. 

Ahogy Goethe költőien megfogalmazta:

"... Bábel torony minden tudás itt, mit nem köt össze szeretet:"